Az 50-es évek végére úgy tűnt, hogy az absztrakció szinte korstílussá vált. A 60-as évek elején azonban színre lépett egy új generáció, először Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, majd Nyugat-Európában. Szakított a kiüresedettnek érző “nonfigurativitás”-sal, és a hirdetések, a tömegszórakoztató eszközök, a mozi, a képes magazinok vizualitása és a bennük szereplő tárgyi világ felé fordult. A popular art (népszerű művészet) rövidítéséből ered a pop art. A pop art nem stílus, hanem egy életérzés.
A pop art rokonságban áll az ötvenes években felnőtt nemzedékek helykeresésével, önmeghatározási kísérleteivel, és a hagyományos társadalomfelfogással szembehelyezkedő mozgalmakkal – mint a beat- és a hippie-mozgalommal. Arra törekszik – akár a 10-es, 20-as évek avantgárd mozgalmai – hogy átjárhatóvá tegye az élet és a művészet közötti határvonalat.
Richard Hamilton az 1956-os “Ez a holnap” című kiállításon mutatta be a pop art egyik kiindulópontjának számító Tulajdonképpen mi az, ami otthonainkat ma oly mássá, oly vonzóvá teszi? elnevezésű kollázsát, mely ironikus tálalása a megváltozott fogyasztási szokásokat követő, agresszívvá váló reklámiparnak.
Robert Rauschenberg összekötő szerepet játszott az absztrakt expresszionizmus és a pop art között. Műveinek felületére különböző grafikai technikákkal (pl. szitanyomás, amit először ő alkalmazott műveiben) visz fel magazinképeket, fotókat, melyekbe gyakran bele is fest, drótokat, papírdarabokat ragaszt rájuk.
Robert Rauschenberg (1954)
Robert Rauschenberg (1985)
Jasper Johnst az érzékelés és a jelentés problémája foglalkoztatta a híres zászló– és céltáblaképeiben.
A legtipikusabb pop művészek:
Roy Lichtenstein, aki megcsömörlött az absztrakt expresszionizmustól, s a hirdetések és a képregények világa felé fordult. A kiválasztott motívumot vagy képkockát lemásolta, felnagyította és rikító plakátszínekkel megfestette. A léptékváltás következtében kialakult látvány új vizuális hangsúlyai foglalkoztatták.
1966 Newsweek magazin
Whaam! 1963
Claes Oldenburg nem képeket, hanem tárgyakat nagyított föl. Másik kedvelt eljárása a lágyítás. Puha műanyagból formáz meg mindennapi, valójában rideg anyagból készült tárgyakat.
“Lipsticks in Piccadilly Circus, London”
“Dropped Cone”, a giant vanilla ice cream cone
Andy Warhol az ötvenes években reklámgrafikusként kezdte. Minden témát, legyen az Marylin Monroe, a Coca-Colás üveg, politikusok portréi vagy a holdra szállás fotója, egyforma távolságtartással, hűvösséggel kezelt. Tudatos személytelenséget, közömbösséget képvisel,
“Úgy szeretnék dolgozni, mint a gép.”- mondja, ugyanakkor világhírűvé, szupersztárrá kíván válni.
Szitanyomású sorozatain a motívumot gyakran megsokszorozta – ezzel közvetíti a tömegkommunikációs eszközök “demokratizmusát”.
Andy Warhol 1962-es sorozata, a Campbell leveskonzerv a pop-art irányzat egyik jelképévé vált.
Zöld Coca-colás palackok (1962, olaj)
Andy Warhol 1966-os önarcképe
Nagyjából az amerikai pop arttal agyidőben Európában is több fiatal művész az őket körülvevő tárgyi világ felé fordult. 1960-as Milánóban rendezett kiállításon már
“…a valódi látás magával ragadó kalandját …” – kínálják. (Pierre Restany)
Az Új realizmus (Nouveau Réalisme) maga a közvetlen művészet. Nem a hagyományos realizmus fogalom újraélesztéséről van szó, hanem a tárgyi világ és az alkotói képzelet egymásra találásáról. E törekvések rokonságot mutatnak a pop arttal, de az európai Új realizmus képviselőinek munkáiban több iróniát, több poézist, lebegést találunk.
A francia Yves Klein a művészet elanyagtalanítására, érzékek fölöttivé tételére törekedett. Valóságos pillanatokat megörökítő fotókat, léggömbszobrokat készített. Képeit kitette a természet hatásainak is. Monokróm vásznakkal, különleges festékekkel is kísérletezett. Egy rendkívül erős kék színnel fedett vásznai lettek ismertek. Lefestett testű emberek által vászonhoz dörzsölt lenyomatok keletkezetek, így alakultak ki “antropometrikus” festményei. Klein, rövid alkotóperiódusa ellenére nagy hatást gyakorolt a 60-as, 70-es évek művészetére.
Yves Klien fotó
Yves Klein – People Begin to Fly, 1961
Yves Klein – Table Bleue
A romániai születésű Daniel Spoerri annyira ragaszkodott a környezet mindennapi tárgyaihoz, hogy azokat ragasztotta fel táblákra, s így a kiállítóterem falaira.
Vacsoraasztal és maradványai...
Az olasz Mimmo Rotella az egymásra ragasztott utcai plakátrétegek roncsolásával, tépkedésével készítette anti-kollázsait.
A pop art, az Új realizmus és más neoavantgárd irányzatok a művészet és az élet közötti határok átjárhatóvá tétele során az alkotásba bevonták az időt és a cselekményt is.
(Felhasznált irodalom – Pataki Gábor: Művészettörténet)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: