A pop art és az új realizmus megingatta az absztrakt expresszionizmus helyzetét, de a nonfiguratív művészetnek is voltak követői. A hűvös, meditatív és a geometriai absztrakció volt a legfontosabb kiindulópont.
A 60-as évek nonfiguratív művészetét – festészet utáni absztrakciónak – nevezték. Több alcsoportra oszlik, de közös bennük, hogy önmagából magyarázható, és értelmezhető műalkotások. Legfontosabb képviselői Max Bill (svájci építész, festő, szobrász, művészeti író, ipari formatervező) és Josef Albers (német képzőművész, matematikus és nevelő).
Max Bill étkezőasztal székekkel
Josef Albers (1966)
Ellsworth Kelly a színes mező festészet követője. A kép nem utal másra, nem reprezentál egyebet, mint amit látunk rajta.
Vörös-kék (1964)
A formázott vászon legfontosabb képviselői Frank Stella és Kenneth Noald. A vászon alakja követi a képen megjelenő formát. A művész személyisége teljesen a háttérbe szorul.
A minimal art képviselői a minimumra kívánták csökkenteni az alkotói egyéniség szerepét a műalkotás létrejöttében. A Fluxus vagy az Új realizmus alkotóihoz hasonlóan, csak ellentétes alapállásról, arra törekedtek, hogy a műtárgy és a környezete, a művész és pl. az acélcsöveket összehegesztő technikus között ne legyen éles határ.
Carl André (szobrász) – 37 munkadarab (1969)
A mozgalom legfontosabb kiállítására 1966-ban került sor a New York-i Jewish Museumban, kiemelkedő képviselői pedig a következők: Sol LeWitt, Robert Morris, Carl Andre, Donald Judd, Larry Bell, Ronald Bladen stb. A minimalizmus hívei abból az alapfeltevésből indultak és indulnak ki, hogy
„a kevesebb többet jelent”
A 60-as években népszerűvé vált az op art (optikai művészet). Elsőként Victor Vasarely ( magyar-francia festő) az 50-es évek közepétől kezdte kidolgozni a domborodást, mozgást keltő optikai hatásának rendszerét, mely lenyűgözte a nézőjét.
A kinetikus művészet a geometrikus formák térbeli mozgatásának képzőművészeti alkalmazásával foglalkozik. Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós, kalocsai születésű) hozta létre a kibernetikus szobrászatot. A fény és a mozgás együttműködésén alapuló bonyolult fénytornyokat alkotott.
Nicolas Schöffer Gyűjtemény, Kalocsa
A 60-as, 70-es években sok művész dobta sutba az ecsetet, idejétmúlt kifejezési eszköznek ítélte a festészetet. A 80-as évek elején azonban újra kezdődött a munka a festőállványok előtt. A transzavantgárd művészek a jelen és a régebbi korok művészetéből, jelképeiből való szubjektív válogatással fejezték ki magukat. Egyes kritikusok ezért radikális eklektikának nevezik.
A 90-es évekre véget ért a festészet dominanciája. Korunk legjellemzőbb műfaja az installáció (tárgyösszeállítás), a számítógépes eszközökkel is manipulált fotó, és egyéb módon megalkotott virtuális művek sora. A művészeti életben egyaránt helyet kapnak többek között a konstruktivizmus örökségét újrafogalmazó irányzatok, a transzavantgárd festői, az ösztönös firkálást előnyben részesítő graffitik készítői. Jellegzetes ezredvégi irányzat a kisajátítás.
“Alkotni annyi, / mint életet alkotni, /és minden alkotás / szavakkal kifejezhetetlen / valami.”
(Antoine de Saint-Exupéry)
Az 1945 utáni művészet összefoglalása helyett én is úgy fejezem be, mint Pataki Gábor befejezte a könyvét:
“Lehet, hogy jó művészek voltak, lehet, hogy rossz művészek voltak, de édes Istenem, mégis csak művészek voltak!”
(Gilbert és George művészpáros egyik írásának befejező mondata)
Felhasznált irodalom – Pataki Gábor: Művészettörténet
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: